Bozótkutya blogja

Házassági évfordulós meglepiket idén elég rendhagyó módon adtuk elő. Férj vett magának egy órát, én pedig megleptem magam egy régóta vágyott mp3 lejátszóval. 

Amúgy ez már az ötödik…nem mp3, hanem évforduló

Csak hogy még vérlázítóbb és utálhatóbb legyek a

-keményen dolgozók,

- gyerekeiket pesztráló anyukák,

- bármely okból gyengébb fizikummal és/vagy kevés szabadidővel rendelkezők szemében, elmesélem legutóbbi bringázásunkat is. Az alapötletet az adta, hogy szombaton lesz egy futóverseny a Velencei-tó körül és gondoltam, megnézném előre az útvonalat. Szerencsés módon ennek semi akadálya nem volt, mert gyermekek apával és nagyival rokonlátogatni mentek(sőt, utána még nagyinál maradtak egész héten!). Megemlítettem ötletemet a hortobágyi futáson és visegrádi bringatúrán már bevált társamnak, aki örömmel csatlakozott. Sőt, sikerült még egy kísérőt felhajtanom magamnak, így végül az egyik pasi a pályaudvartól kísért el a város másik végére, onnan pedig a másik pasival mentem Velencére Magán a túrán semmi különleges nem történt, de nagyon jó volt! Pákozdon megtekintettük az emlékművet, a tavat körültekeregve ettünk egy nagyon fini fagyit, pár perces fürdőzést tartottunk egy szabadstrandnál, lángosoztunk, aztán hazaindultunk. Sajnos nekem este még volt némi dolgom, így igyekeznünk kellett, pedig szebb lett volna nem oda-vissza a 7-es főút mellett tekerni…Végül fél 8-ra Pesten voltam, teendőim végeztével még éjfél előtt haza is értem, összesen 160km-rel a bringában és a lábaimban. Ami vicces volt: mindkét kísérőmről azt feltételezték idegenek, hogy az udvarlóm/férjem Persze egy idő után már direkt rá is játszottunk és jól szórakoztunk

Ami kevésbé volt vicces: itthon minden rokon és barát akinek elmeséltem a kirándulásokat/futásokat rögtön azt kérdezte: Mit szól a férjed, hogy más pasikkal járkálsz el?! Én nem értem….tényleg nem számít manapság normálisnak, hogy egy férjezett nőnek férfi barátai legyenek? A férjemnek is vannak saját barátai (nőneműek is) és én se akadok ki azon, ha saját programot szervez…. Na, mindegy, biztos most is bennünk van a hiba.

Tök jó, Andi is írogat végre!

A bringatúránk igen jól sikerült. Igaz, hogy Szentendrére indultunk és végül Visegrádig mentünk de mégsem fáradtam el halálosan. Csak a hátsó fertályam nem értékelte túlzottan az egyoldalú terhelést. A Fellegvárba is feltekertünk persze, hát az azért kicsit húzós volt. Érdekes volt a fővárosban kerekezni, még talán sosem tettem, de tuti nem keresztül kasul a fél városon. Hazafelé már igencsak sötétben jöttem, közvilágítás errefelé persze nulla. (Most már tényleg veszek egy lámpát Elvileg nyertem egyet, de gondolom Morzsáéknak kisebb gondjuk is nagyobb az én lámpámnál …) Sikerült Szilvit véletlenül felébresztenem, neki is álltunk éjfélkor bevacsorázni Mikor elmeséltem merre jártunk, az egész család hülyének nézett, de már megszoktam. Már alakul a következő kirándulás is, hiszen csak meg kéne nézni a Velencei-tavi futóverseny pályáját…(a távot akkor árulom el, ha sikerült teljesítenem)

A táborozók is hazatértek. Judit nagyon jól érezte magát, lovagolgatott, játszott a gyerekekkel és rengeteget pancsolt Pakoltam egy tonna ruhát nekik, ujjatlan topokat, rövid-és hosszú ujjú pólókat is bőven, hiszen az időjárást nem lehet előre tervezni. Mint tudjuk, ezer fok volt végül egész héten. A szennyest, majd a fényképeket nézegetve tűnt fel, hogy apuka szinte kizárólag hosszú ujjú pólókat adott a gyerkőcre….ráadásul még véletlenül sem passzoló színű rövidgatyókkal …..és gyanúsan kevés szennyesük volt…..

Két napra ismét elcsaládtalanodtam Férjem és lányom táborozik a héten és tegnap a szüleim lenyúlták a fiamat is. A csillagok ilyen szerencsés állása esetére erdetileg futóversenyt terveztem, de sovány pénztárcám inkább az itthonmaradásra szavazott. Tegnap azonban összefutottam  msn-en egy  kedves futótárssal (igen, az elvetemülttel ) és gyorsan össze is szerveztünk egy kis bringatúrát szombatra.  Hogy legyen pofám “mert megérdemelni”, mára nagy takarító hadműveletet irányoztam elő magamnak. Csak előbb bringát szereltem picit. Volt mit, ugyanis mint kiderült, bármikor elszállhattam volna vele, mint az a a bizonyos győzelmi. A kormányrudat rögzítő dió lecsúszott a csőben, így a kormány simán a kezemben maradhatott volna egy nagyobb zökkenőnél…Ha már úgyis szétszedtem,  kicsit le is takarítgattam szegény gépet. Aztán a szegény lakást is. Tehát holnap bringára fel! Mert megérdemlem

Az elmúlt 3 és fél évben, amióta ideköltöztünk ebbe a fővároshoz viszonylag közel eső faluba (pardon, nagyközségbe) legalább harmincszor feltették nekem ezt a kérdést és én eddig mindig azt válaszoltam, hogy igen, persze. Tényleg több szempontból is jó itt lakni: Jó a levegő, sok fű-fa-virág, madárcsicsergés.Lehet sétálni az erdőben, horgászni a horgásztóban, fagyizni a szuper cukrászdában. Senki sem reklamál az állataink miatt. Normálisak a szomszédaink. Elviselhető távolságra van a város. A legszükségesebb dolgok helyben beszerezhetők. Viszonylagos csend és nyugalom van.

Viszonylagos. Például időnként(értsd: gyakran) igenis lárma van. Nehezen fér a fejembe, hogy egyes kedves lakóknak miért feltétlenül szükséges minden családi eseményt hajnalig tartó dínom-dánommal megünnepelniük. Ráadásul akkora zenebonával, hogy lehetőleg a község másik végén lakók is élvezhessék. Természetesen szólni nem lehet nekik, hogy egy cseppet csendesebben mulassanak, netán fejezzék be éjféltájt, mert rögtön ott tartunk, hogy biztos a származásuk miatt bántják megint őket…

Egyelőre előnynek tartom azt is, hogy az óvoda egyszerű, mondhatnám szegény, mert a pedagógusok viszont lelkesek, elkötelezettek. Nincs TV, számítógép, drága cuccok, de van sok szabadtéri mászkálás-játék, diavetítés, olvasás, beszélgetés, kézművesdi. Nem versenyistálló, nincsenek válogatott csoportok. Vannak viszont nyilvános ünnepségek-bulik, ahol a gyerekek kiélhetik szereplési végyukat, a belépők ára pedig az ovié. Nem állítom, hogy nagyon élveztem a karácsonyi, vagy épp a farsangi murit, de az ötlet és a megvalósítás is jó volt. Majdnem tök jó. Viszont itt is az előbbihez kell kapcsolódjak, ugyanis a farsangi bulin például kellőképpen felháborodtam, hogy a gyerekek műsora után a hangulat fenntartására és a nézők mobilizálására lakodalmas zenéket kezdtek nyomni. Még el is viseltem volna, ha nem pont olyanokat sikerül választaniuk, melyek szövege a legkevésbé sem való óvodásoknak. Szokjak a gondolathoz, hogy mindennemű eseményen a kisebbség(?) ízléséhez kell majd igazodni? Vajon az iskolában is ez van?

Ami a leginkább aggaszt, az a közbiztonság. Tudom, tudom, ez mindenütt probléma. Hiába van riasztó, halom kutya, kerítés, sose lehetek biztos benne, hogy mit találok itthon(és mit nem), ha netán egy napig nem jövök haza. A betörések, lopások felderítettségi aránya 0. Nulla a többszázhoz. Pont olyan tehetetlen a rendőrség ebben, mint a fatolvajok, az erdőt szemétlerakónak használók és a szabálytalan vezetők ellen. Vajon miért nem lehet megbüntetni azt, aki jogosítvány nélkül vezeti a rendszámnélküli autókáját és nyolcvannal megy a mellékutcában?! Miért nem lehet megóvni az erdőt a piti fatolvajoktól (akik mellesleg olyan hihetetlenül buták, hogy télen naponta vagdossák ki az élő, fiatal, vizes, fagyos fácskákat tüzelőnek, ahelyett, hogy nyáron gyűjtenék össze…) és a szemetelőktől?! Miért?????

End of rant. Vagyis vége, ennyi, nem mondom, mert csak még dühösebb és elkeseredettebb leszek. Valamit nagyon változtatni kéne itt (nemcsak itt). Valójában szerettem volna a pozitívumokról írni, szeretném őszintén azt írni és a kérdezőknek azt mondani, hogy tényleg szeretünk itt lakni, mert jó. De nem tudom őszintén ezt mondani. Pedig ez egy jó hely (lehetne)…..

Holnap - vagyis ma - valaki legyen kedves emlékeztetni rá, hogy a lakóhelyünkről akartam írni! Köszönöm

Délibáb futás, Hortobágy

Nem is tudom, hogy hol és mikor láttam a versenykiírást először, de nagyon megtetszett. Aztán sporttársaktól hallottam, hogy nagyon klasszul megrendezett, de nem nagy tömegeket mozgató rendezvény, így elhatároztam, hogy benevezek. Férj elnéző mosoly kíséretében kívánt sok sikert (halálosan nem vesz komolyan, ami a sportot illeti, de majd egyszer azért is megmutatom neki!) Sikerült kedves sporttársakkal együtt mennem, így sokkal gazdaságosabb lett az út. Az egyik srác édesapja vállalta a sofőr szerepét, így még hatan befértünk a kissé öregedő, ám jó nagy családi autójukba (kell is nekik a nagy autó, hisz a bácsinak 10 gyermeke van, ebből 9 a második feleségtől :o) Az odaút viszonylag eseménytelen volt, hacsak azt nem számítom, hogy egy elvetemült sporttárs mellett ültem, aki végigdumálta az egész utat (ekkor még nem tudtam, hogy egész nap képes folyamatosan beszélni…) Odaérve minden nagyon gördülékenyen zajlott: rajtszámfelvétel, chip, wc, stb. Találkoztam néhány futófórumos “ismerőssel”  is, muris volt ( - Szia, én vagyok Pocokharcsa! - Á, szia, én meg Bozót! )
Hamar eljött a rajt ideje ( a teljesítménytúrázók addigra már végeztek) Maga a futás klassz volt, bár nagyon meleg volt, zavartalan napsütés és ugyebár nulla árnyék. A talaj szikkadt és kőkemény volt, viszont tele paták okozta gödrökkel és eszméletlenül porzott a 3000 talp alatt…Láttunk rackajuhokat, birkákat, szürkemarhát és terelő pumikat, sőt még igazi juhászembert is! ( Egy aranyos beszólás: egy futó: “Nézzétek két marha!” mire egy másik: “Kettő?? 1500! ) Nehezebben bírtam, mint amire számítottam, sajnos. Igazából nem tudom, hogy mi volt a baj, hiszen melegben, terepen, napon futottam eleget (na épp itt a bökkenő, valószínűleg egyáltalán nem eleget). Frissítőállomásból csak az első tűnt távolinak, utána talán túl sűrűn is voltak, legalábbis nekem nem kellett volna mindenhol innom, azt hiszem. Igaza lehet Morzsának, tiszta pszichológia az egész: ott a frissítő, mit frissítő? ingyen Gatorade! akkor inni kell! Pedig egyáltalán nem biztos, hogy tényleg kellett ott és annyi….
Közben a korábban említett elvetemült sporttárs velem szaladt és egyfolytában beszélt Hogy miért elvetemült? Mert tudna százszor gyorsabban is futni, de ő nem hajlandó komolyan venni a versenyt, inkább jön lassan, vállán egy plüsscicával, hátán hűtőtáska-hátizsákkal, ami persze tele frissítőkkel. És beszél. Folyamatosan, mintha nem is futna közben. A végefelé nyulaz nekem, lelkesít, a célban pedig gálánsan előreenged, pedig az utolsó pár méteren is le tudna futni. A célvonalat cigánykerékkel “lépi” át…A végén megköszöni, hogy velem futhatott, és hogy elviseltem őt Azóta megbeszéltük, hogy a Plus maratonra is együtt megyünk, jelmezben
A verseny után közkívánatra megvacsizunk a Patkó csárdában, majd irány haza. Megegyezünk,jó volt, jövünk jövőre is, ha a sors is úgy akarja!
Időm 1:27, de már nem nagyon érdekel. Majd szeptemberben futok 1:59:59-et, ha beledöglök is!              Jaj, ezt a kijelentést most nagy nyilvánosság előtt tettem

Elmaradt irományok első elemeként minden kedves olvasómat boldogítanám kiscsaládi kiskirándulásunk élménybeszámolójával. Aki már most unja, lapozzon a következő bejegyzéshez, amiben is a hortobágyi félmaratonról fogok értekezni. Akinek a futás hallatán még jobban feláll minden szőrszála, az javaslom, lapozzon egy másik blogra. Itt rögtön jobbra van is néhány link. Köszi. Tehát a megmaradt lelkes olvasótábor már hegyezheti is a szemét:

Hortobágy-Debrecen-Szeghalom-Gyomaendrőd-Szolnok volt a terv és ezt be is tartottuk. Hogy miért épp az ország ezen tájára kalandoztunk? Nemes egyszerűséggel, mert errefelé igen ritkán járunk (értsd: párommal még együtt nem jártunk erre) A tervezett kora reggeli indulásból persze késő délelőtti lett…oh well. Egyhuzamban lenyomtuk az utat a Hortobágyig, amit a kisfiam majdnem végig is szunyókált(naná, hogy a cél előtt 10 perccel kezdett el üvölteni…). Ott végül kihagytuk a pusztai állatparkot és a madárkórházat, és csak a kiállításokat néztük meg, plusz sétálgattunk fel alá egyet. Nagy örömünkre, gyermekeink mit választottak maguknak a kirakodóvásárból? Kereplőt….

Amikor kijárkáltuk és kikerepeltük magunkat, elautóztunk a kisvonathoz, amivel a halastavakhoz lehet elzötyögni és közben a pusztában gyönyörködni. Egy jelentős létszámú csoport miatt ülőhelyünk nem volt, de a gyerkőcök jobban is örültek az ácsorgós-apa ölében földön ücsörgős változatnak. Amúgy a csoport vakok és gyengénlátók csoportja volt. Csodálom, hogy nem volt halálfélelmük a kattogó-csattogó-nyekergő-rángatózó vonatkán….Arról nem is beszélve, hogy mekkora élmény lehetett nekik hogy ott ácsoroghattak, amíg a többiek távcsővel kémlelték a madárkákat a magaslesről…..ugyanis a végállomásnál ez volt a program. A vezetőnk viszont egy igen lelkes és jó humorú fazon volt és ami külön szerencse, hogy a csoport tagjai is rendelkeztek némi humorérzékkel, így nem sértődtek meg egy-két húzósabb poénon. Kicsiny fiamat nyers erővel kellett visszatartani attól, hogy megtámadja az egyik vak srác vezetőkutyáját… Aztán visszazötyögtünk és útra is keltünk Debrecen felé. A szállásunkat könnyen megtaláltuk, kellemes kis panzió volt, bár nagyon közel a vasúthoz. A háromágyas szobában a gyerekek rögtön elosztották az ágyakat: Judit felmászott az egyikre és közölte, hogy az az övé; Öcsi a másikon terült el és félreérthetetlenül tájékoztatott, hogy ő ott kíván aludni. Mikor megkérdeztem, hogy mi hol aludjunk, mindketten rámutattak a harmadik ágyra Így is lett. A vacsi szuper volt, kockásra ettük magunkat(nem, nem gránátos kockával….)
Másnap találkoztunk apa régi ismerősével. Átjött a panzióba és egy fejedelmi reggelit költöttünk el együtt, aztán átvonultunk a Nagyerdőbe a játszótérre. Ilyen szuper játszóteret még nem nagyon láttam! Jó sokáig eljátszogattak, apáék közben egy padon csevegtek(10 éve nem találkoztak). Később továbbindultunk Szeghalomra, ahol Vcsandit látogattuk meg Teljesen meg volt lepődve, hogy a gyerekek ilyen közvetlenek és barátságosak voltak vele, pedig most először találkoztak (pssszt! el ne áruljátok neki, hogy mindenkivel ilyenek ) Felmentünk hozzájuk egy kicsit beszélgetni, később Zalán is csatlakozott, aki addig a szomszédban aludt, de nem volt túl lelkes. Csongi oviban volt, így vele nem találkoztunk. Azt hiszem egészen kultúráltan viselkedtek vendégségben a srácaim, bár Andi biztosan talált pár ropimorzsát az ágyukban és a szőnyegen Kicsit még kötetlenebb lehetett volna a társalgás, ha lett volna a közelben egy férjmegőrző (esetünkben például egy makettbolt), de ugyebár az már sok lett volna a jóból nekem és az köztudottan megárthat. Miután Andit megfuttattuk le-föl a negyedikre(?), továbbindultunk. Estére befutottunk Gyomaendrődre, itt is könnyen megtaláltuk a szállásunkat. Tímár Panzió, tudom ajánlani. Családi vállalkozás, szép, tiszta, rendezett, jó a kaja, van légkondi is a szobákban(bár nekem ez nem fontos). Amíg a vacsit vártuk a gyerekek randalíroztak az udvarban, de nem szóltak érte. Egy adag marhapörköltet kértünk nekik ketté tálalva, amit Öcsi szinte maradéktalanul el is fogyasztott, igaz jutott az asztalra és a padlóra is (ő bajuk, mondtam, hogy mély tányérba kérem). Sajnos nem csináltam róla képet, pedig valami bájos volt, ahogy tömte magát. Az alvás itt annyiban történt másként, hogy Öcsi leköltözött a padlóra (én így némiképp nyugodtabban alhattam, hisz onnan már nem tud hova leesni)
Utsó napunkon Szolnokra vezetett az utunk bőséges reggeli elfogyasztása után. Apánkkal vitáztunk kicsinyt, hogy miért is nem lehetett a szabadstrandot meglátogatni a városnéző séta helyett, de végül is jó volt így is. (Igen, persze, jó volt, mert anyuci már megint hagyta magát eltéríteni korábbi elképzelésétől, mert nem akarta kockáztatni a családi békét ha már végre egy pár napot együtt tölthetünk. Az hogy közben anyuci majd felrobbant, az már nem számít…khm..) A város közepén szuper szökőkútak vannak, közvetlenül az utcaszinttől spriccelnek fel és lehet köztük rohangászni. Judit pontosan ezt tettte és csuromvizes is lett egy pillanat alatt. Egy könyvesboltban pedig rábukkantunk a Süsü és a Rumcájsz kalandjainak antikvár példányára. Ez utóbbit kerek 400 forintért vettem meg és ugyanott láttam az új kiadást is, igaz szebb köntösben, viszont 2890 forintért. Azóta minden nap e kettő valamelyikét kell olvasni este…..nem, nem unom még…én is szerettem/szeretem

Egy klassz videó